Hajnali ötkor indul a napom. Lakásom mellékhelyiségében megnyugodva konstatálom, hogy egyelőre nincs szükségem a tökmag alapú készítményre. S belém ötlik az is: vajon a fejjel lefelé lógó kis zöld, de láthatatlan állatkák elpusztultak-e a flakonból fecskendezett fertőtlenítőszertől. Majd borotválkozom. A hab és a háromélű borotva jó összhangban működik, ám nincs szó csodáról, a kétélű is ugyanennyit tud. Később szívbarát margarint kenek a kenyérre, és arra gondolok, veszek egy-két darab Sport szeletet, kell a kondi és az energia egész napra, még akkor is, ha nem nekem kell a ferde torony kiegyenesítésével foglalkozni. Délelőtt feltétlenül bemegyek a város egyik élelmiszerüzletébe, ma úgysem ugrok fel Pestre, különösen nem a Vámház körútra. Az öreg, történelmi nevet viselő pasasból már amúgy is elegem van. Autóval járom a várost, igaz, nem Peugeot 407-essel és nem is piros Suzukival, így aztán nagyon ügyelek arra, nehogy tilosban parkoljak, mert velem nem kivételez a morc arcú bácsi, úgy rászorítja a kerékbilincset a járgányomra, hogy csak úgy nézhetek. Már a gondolattól is megfájdul a fejem, gyógyszertárra vadászom a házak között, ezernyi fájdalomcsillapító létezik. Nekem az is jó lesz, amit a pilóták szednek felszállás előtt. A gyomorpuffadás ellen is kell valamilyen szert vennem, a szomszédasszonyom szólt, hogy feszül rajta a szoknya, és idegesíti ez a díszkomfort érzés, miközben a kisfia vidáman bugyborékoltatja a vizet a szívószállal. Ma tehát sok a dolgom, a patika után a jön az ABC. Macskaeledelt kell vásárolnom. Pepsi Maxot nem veszek, mert nem akarok kiugrani egyetlen repülőgépből sem ejtőernyővel, még akkor sem, ha lent a füvön márkás, habzó sör vár rám. Sietek, lassan ebédidő van. Most kihagyom a mártásos kaját, a múltkor is a fehér pólómra csöppent, de szerencsére attól a mosószertől, amelyet a kolléganőm ajánlott, azonnal eltűnt a folt. Ebéd után a város peremén körözgetek, szalon és szerviz egymás hegyén-hátán. Lejárt a zöld kártyám, de félek bemenni a márkaszervizbe, hátha érthetetlen szaknyelven társalognak velem, és csak szégyellhetem magam a tudatlanságom miatt. A múltkor az orvos is latin szavakkal traktált, és éreztem, elég hülye képet vágok. Meg hátha labdazsonglőrök bűvölik és passzolgatják a labdát a szervizben. Én a focit csak a tévében szeretem. Amikor késő délután végre hazavergődöm, lehuppanok a fotelbe és a legújabb családi csomagból, kiválasztok egy reményt, keltő csatornát. De mit látok?! Reklámok jönnek velem szemben: egy kopasz úr az ékszereit kínálja, Suzukik versenyeznek egymással, egy hölgy pirosas mártást csurgat a serpenyőben sercegő húsdarabkákra, egy másik a fülét csapkodja hápogva a bankban... Máris kavarog, zúg a fejem. Fájdalomcsillapítóért nyúlok... Nehezek az ilyen napok. És hol van még a hosszú éjszaka?
